3715 méter. Ha egy profi hegymászót kérdezünk, egyáltalán nem magas. Ha egy alföldi gyerek gondol rá, aki nem jár síelni és nem tölti minden nyarát az Alpok magaslatai között, akkor viszont elég szép, és mindenképpen kihagyhatatlan élménynek ígérkezik!

Európában csak tucatnyi hegycsúcs magasabb nála, és ha jól tudom, akkor csak egyetlen olyan van (a Kis Matterhorn Svájcban), ahol ennél magasabbra egy felvonó kényelmével és egyszerűségével juthatunk fel. Vagyis nem botos-köteles-karabineres hegymászásról, hanem autós-lanovkás kirándulásról beszélünk. 3500 méter fölött!

Na persze az, hogy a Teide Európában van-e vagy sem, nézőpont kérdése. A földrazosok és a tudomány szerint egyértelműen nem, de én itt most csak szimpla turista voltam. Márpedig a Teide az Tenerife, Tenerife az Kanári-szigetek, a Kanári-szigetek meg Spanyolország, ami ugye Európai Únió. Ha pedig Európai Únió, akkor Európa, nem vitás.

Felkészülés a Teide „megmászására”

De ez a lényegen nem változtat. A felkészülés a Teide megmászására még jóval az utazás előtt megkezdődött. Ha semmi mást, ezt az élményt nem akartam kihagyni a szigeten eltöltött 3 napos kirándulásomból, így a felvonójegyeket időben, jó három héttel az utazásom előtt megvettük. A csúcsig tartó utolsó kétszáz méternyi szintkülönbséget csak gyalog lehet megtenni, ide viszont külön engedély szükséges, ami már hónapokkal előre elfogy. Úgyhogy erről lemaradtam, de ezt utólag nem is bántam – lásd majd később.

A Teide meghódítása aztán nemes egyszerűséggel majdnem elmaradt. A szombat délutánra gondosan lefoglalt utazás reggelén jött ugyanis az e-mail: az erős szél miatt aznap és még másnap, vasárnap sem működik a felvonó, a megvásárolt jegyek visszaválthatók. Vagy átkérhetők másik időpontra, persze ha az ember talál megfelelőt.

Hétfőn ugyanis már indult visszafelé a repülőgépem, így jött az aggódó körömrágás: vajon az idő renbejön-e akkorra? Egyetlen lehetőség maradt ugyanis, a hétfő reggeli nyitás utáni szabad időpontok egyikére áttenni a felvonó időpontját. Ha minden jól megy, és az idő is úgy akarja, akkor abba a napba így még a Teide és a hazaút is belefér, lévén a repülő csak délután indul. De semmiképp sem akartam a vulkánról lemaradni, ezért vállaltam a kockázatot.

Szombaton a lefújt időpontban azért előzetes tiszteletünket tettük a környéken, és ha a felvonót meg a csúcsot nem is érinthettük, a hatalmas marsbéli díszlethez hasonlító kalderán keresztülautózva már magunkba szívtuk a kanári-szigeteki vulkán egyedi hangulatát. Így amikor hétfőn megérkeztünk a felvonó alsó állomásánál kialakított partkolóba, akkor már csak szimplán lenyűgöző volt a táj, és túl voltam a számat tátva száz méterenként megállnék fényképezni fázison.

Teide kaldera

A Teide felvonó

2000 méter fölött itt folyamatosan olyan jól karbantartott utakon autózol végig, amiket Magyarországon legfeljebb jól teljesítő plakátokon látsz. A jó 150 négyzetkilométeres kaldera amúgy tényleg olyan, hogy akár a holdraszállás díszletének is beillett volna. Na persze ha nem marsbéli tájra emlékeztetne. De ez már részletkérdés.

Tnerife TF-21 út
Teide kaldera

Mivel az időpontunk nem sokkal nyitás utánra, fél tízre szólt, ezért a felvonóhoz elég közel tudtunk parkolni. De mint négynapos ünnep előtt modern prolik a tartós élelmiszerre, úgy gyűlnek itt az autók végeláthatatlanul a szabad helyekre. Így amikor a hegymászásról fél 12 körül visszaértünk, az akkor érkező turisták már csak jóval távolabb tudtak megállni, és sok száz méteres gyaloglás és hegymászás – hegyen vagyunk elvégre – árán tudtak eljutni az autó kényelméből a felvonó kényelméig. Vannak azért még nehéz helyzetek a világban, na, amit az ember néha kénytelen leküzdeni…

Maga a felvonó egy jó 7 perces utazás, miközben az üvegfülkéből nézheted végig huszadmagaddal bezárva, ahogy lassan a parkoló, az indulási állomás, a kalderából kitüremkedő apró dombok – mind-mind vulkáni kitörés eredménye –, majd végül az egész hatalmas kaldera fölé emelkedsz. Eltörpül alattad az egész világ, és a 2500 méteren lévő alsó szint egyszerre oly távoli messzeségbe tűnik, mintha egy repülőről néznél le az egészre.

Szilágyi Balázs Teide felvonó

Igazi lélegzetelállító élmény

Lélegzetelállító, mégpedig szó szerint. 3555 méteren vagy ugyanis, amikor a felvonóból a felső állomáson kilépsz. És ezt elsőre nem veszed észre, mert habár az itt szeptember végén tapasztalt 8-10 fok meglehetősen hűvös ahhoz képest, amit a szigeten korábban megszoktál, na de azért valljuk be, komolyan. Nem 8-10 fok az, amit közép-európaiként egy 3500 méteres magasságtól elvárunk.

Teide felvonó felső állomás

Na de a levegő, az tényleg más. A tengerszint környékén és Magyarországon 20-21%-os oxigénszinthez szoktunk hozzá, viszont ebben a magasságban ez csak nagyjából 13%. Vagyis a megszokottnak kb. a 60%-a – vagy úgyis mondhatjuk, hogy nem sokkal több, mint a fele –, amibe szinte egyik pillanatról a másikba belecsöppenünk. És a különbség, hidd el, érzékelhető. (Érdekes egyébként, hogy már a parkoló szintjén, 2356 méteren is csak 15-16% körüli az oxigén, de ott nem érezni a különbséget. Viszont a jó utaknak és a felvonónak köszönhetően mindössze két óra alatt szó szerint a tenger szintjéről érkezünk a 3555 méteres magasságba, amit a testünk már igenis megérez.)

Elsőre a csend és a nyugalom fogott meg odafent. A csend persze inkább csak átvitt értelemben értendő, a szigeteken amúgy is elég erős szél itt ugyanis még erősebben és hangosabban fúj. De nincsenek körülötted a civilizáció máshol már-már kikerülhetetlen zajai, emberi hangot is csak keveset vagy inkább alig-alig hallasz. Az alant 2000 méteren kanyargó út legfeljebb egy vékony ezüstfolyónak tűnik, innen az autók vagy a buszok sem igen látszanak már. Se növény, se hó a szigeten ebben a magasságban, csak a mindenfelé szétszóródott vulkáni kövek. Marsraszállás díszlete lesz ez, ha már a Hold megvolt, mondom én.

Teide ösvény

Na és persze az ember merész ám. Elsőre, ha még nem tapasztalta, legfeljebb ésszel de nem lélekkel fogja fel, hogy mit is jelent a kevés oxigén. És nagy irammal nekirugaszkodik a felvonó felső állomásától induló, jól kijelölt, de azért mégis kemény emelkedőkkel is tarkított ösvénynek. 10 óra sincs még délelőtt, az egész napi mozgás sem volt több eddig, mint a szállodától az autóig elcipelni a bőröndöket, de mégis olyan fáradság és erőtlenség fog el hirtelen, mintha napok óta nem aludtam volna. A levegőt csak lassan, mély szippantásokkal tudom venni, mégis mintha sosem lenne belőle elég. Lépéseim sebességét visszafogom, és bár pánik nem vesz erőt rajtam, mégis meg-megfordul a gondolataimban, hogy vajon elegendő lesz-e az oxigén, hogy visszajussak.

A marsbéli ösvény nem vezet hosszan, legfeljebb egy kilométer talán, és igazából a szintkülönbség sem nagy. Ha a kezdeti rohangáláson túl vagy, és megtanulod a levegőt elég mélyen és nyugodtan venni, na meg persze megfelelően lassú léptekkel haladni, akkor már nem is annyira megerőltető.

Az ösvény és a rövod túra végén egy terasszerű kilátóról csodás látványként tárul elénk a sziget északi részének látképe. Vagy legalábbis ami látszik belőle. Innen nézve ugyanis a tengerszint felett elterülő felhők és az óceáni pára jótékony homályába vesző északi part fölött jobbára csak a köves-sziklás hegyoldal látszik. A folyamatosan fújó erős szél, a mozdulatlan köves táj és a szokatlan erővel sütő napsugarak hatására egy pillanatra tényleg gondolkodóba esek, hogy vajon miféle díszlet kelléke lettem itt egy pillanatra?! Hold, Mars, Föld? De nem más ez, jövök rá hamar, mint a Teide, a Kanári-szigetek hatalmas vulkánja.

Teide látkép

Nem mászunk a csúcsra

Boldog megelégedettséggel nézem a felvonó mellől a csúcsot megmászók kanyargó csoportját. Ők azok, akik jó pár hónappal korábban lefoglalták az időpontot – oda ugyanis csak előre igényelt külön engedéllyel lehet felmászni. De végül is nem bánom, hogy nem mentem. A 360 fokos kilátás talán megérte volna, na és így azt sem mondhatom el magamról egyelőre, hogy 3700 méter fölött jártam.

De a 3500 megvolt, és nem csak hogy visszaértem a sétáról, de immár bármelyik, lefelé menő felvonóba beszállhatok, és végre tetszésem szerint biztonságos oxigénszint közelébe juthatok. Megmondom őszintén, ez megnyugtat. Szép volt és jó volt, és tényleg olyan élmény a Teide, amit nemhogy semmi pénzért nem hagytam volna ki, de ha bármikor újra erre járok, biztos újra és újra megteszem.

De az ember teste már csak úgy van összerakva, hogy kell neki az az oxigén, amit odalent megszokott. Vagy legalábbis egyik percről a másikra nem tud átállni magashegyi üzemmódba. Mosolyogva nézem a hegycsúcs felé kanyargó merész mászók sorát, és veszek egy utolsó mély levegőt, mielőtt beszállok a felvonóba.

Teide csúcstámadás